A 19. század közepéig Pest és Buda között az összeköttetést mindössze egy hajóhíd biztosította, amit télre szét is szedtek. A városfejlődéssel ez a helyzet egyre tarthatatlanabbá vált. Az állandó Duna-híd felépítése a korabeli Magyarország legnagyobb műszaki projektje volt. A vállalkozás motorja Széchenyi István gróf lett, akinek döntő szerepe volt a szakemberek kiválasztásában éppúgy, mint a jogi keretek kialakításában és a finanszírozás biztosításában.
A nagy függőhidak építését a 19 század elejétől a vasgyártás fejlődése tette lehetővé. 1827-ben nyílt meg a William Tierney Clark tervei alapján épült 210 méteres lánchíd a Temzén Hammersmith-nél, 1832-ben pedig a 72 méter hosszú Marlow-híd. Széchenyi, miután konzultált a tervezővel, a Pest-Buda esetében is a függőhíd mellett tette le a voksát. A Lánchíd tervei William Tierney Clark angliai irodájában készültek, a kivitelezést névrokona, Adam Clark vezette. A híd 10 évig tartó építésénél és az építőanyagok előállításánál 1000-1200 ember dolgozott. A pillérekhez használt gránitot az ausztriai Mauthausenből, a vasalkatrészek nagy részét Angliából szállították, de magyar öntödék is voltak a beszállítók között.
A Lánchíd építése 1839-ben kezdődött meg. Az ünnepélyes alapkőletételére 1842. augusztus 24-én került sor, az uralkodóház tagjai, a politikai elit és az építést vezetők jelenlétében. A Lánchidat 1849. november 20-án adták át. A szanatóriumban ápolt Széchenyi nem látta készen élete fő művét, amely 1915 óta a nevét viseli. A 380 méter hosszú híd mind technikai, mind esztétikai szempontból a korabeli Európa egyik legnagyszerűbb építménye volt. A II. világháború végén felrobbantott, majd újjáépített műalkotás máig Budapest vizuális jelképe.
A Lánchíd magántőkéből épült fel. Az építtető részvénytársaságot Georg Sina báró bécsi bankár szervezte meg, a fő befektetők rajta kívül a bécsi Rothschild-ház és a pesti Wodianer Sámuel voltak, de vásároltak részvényeket magyar nagykereskedők és nagybirtokosok is. Széchenyi jelentős részvénycsomag vásárlásával hitelesítette a vállalkozást a befektetők előtt.
A korabeli Magyarországon a hidak és az épített utak használatáért a nemeseknek nem kellett fizetni. Széchenyi elérte, hogy ezt a privilégiumot törvénnyel függesszék fel a Lánchíd esetében, amely így a közteherviselés szimbólumává is vált. A hídépítés költségei húsz év alatt megtérültek, és a Lánchidat 1870-ben az állam megváltotta a magántársaságtól.
