Család

Széchenyi István két bátyjával és két nővérével szeretetteljes, a kor viszonyaihoz képest gyerekcentrikus légkörben nőtt fel. A szülők, Széchényi Ferenc gróf és Festetich Júlia grófnő szerelmi házassága az arisztokrácia világában ritkaságnak számított. A szülő-gyerek kapcsolatot a főúri családokban szokásos szertartásos távolságtartás helyett inkább az érzelmeket kimutató érintkezés jellemezte. Az apa, Széchényi Ferenc különösen az anyagi függetlenséget, a vallási alapú idealizmust és az igen erős patriotizmust tartotta fontos értéknek, s gyermekeit magyar szellemben neveltette.
A szülőknek az 1820-as évek elején bekövetkezett haláláig leveleiben rendszeresen beszámolt életének eseményeiről (katonáskodás, utazások stb.) Fivéreivel: Lajossal és Pállal, nővéreivel: Franciskával (gr. Batthyány Miklósné) és Zsófiával (gr. Zichy Ferdinándné), valamint azok házastársaival és gyermekeivel, továbbá a tágabb rokonság tagjaival szintén számos levélben találkozunk címzettként vagy a szövegben.
Széchenyi saját családi életében a hagyományos patriarchális családmodell és a modern szerelmi házasság jellemzői egyaránt fellelhetők voltak. Saját korában is késeinek számított a családalapítása: 44 éves volt, amikor házasságot kötött Seilern Crescance grófnővel. Az esküvőt több mint egy évtizedes plátói szerelem előzte meg, Crescance ugyanis előzőleg Zichy Károly gróf felesége volt. Miután megözvegyült és a gyászév is letelt, 1836. február 4-én házasodtak össze Budán, a krisztinavárosi templomban.
A gróf nem csupán a társasági reprezentációban számított a feleségére, hanem egyenrangú szellemi társként kezelte őt. Crescance az előző házasságából hét kiskorú gyereket – négy fiút és három lányt – hozott a családba. Széchenyi lelkiismeretesen és energikusan viselte gondját mostohagyermekeinek. Élénk figyelemmel kísérte neveltetésüket, egyengette a hadseregbe lépett fiúk katonai karrierjét, igyekezett rendben tartani pénzügyeiket. Élete utolsó éveiben különlegesen bensőséges viszonya alakult ki a második legidősebb Zichy-fiúval, Geyzával, aki lényegében titkárként segítette a közíróként újra aktívan politizáló döblingi remetét.
A kiemelt apai figyelem azonban – érthető módon – saját fiaira, az 1837-ben született Bélára és az 1839-ben született Ödönre irányult. Az apai szerep a korban nem jelentett intenzív jelenlétet a gyerekek életében. 1848-as összeomlásáig Széchenyi is elsősorban a nevelők és magántanárok gondos kiválasztásával, a fiúk testi és szellemi fejlődésének figyelemmel kísérésével, alkalmanként a felnőttek világába tett kirándulásokkal tett eleget szülői kötelességeinek.
Az 1850-es évek második felében fokozatosan visszavette apai szerepét, hogy aztán 1857-től kifejezetten intenzíven próbálja meg pótolni azt, amit összeomlása óta elmulasztott. Némiképp megkésett igyekezetének fő „áldozata” elsőszülöttje, Béla volt. A húszas évei elején járó fiú homlokegyenest ellentétes atyai elvárások és „pedagógiai” fogások között volt kénytelen lavírozni, és ő „jó fiú” módjára beletörődő türelemmel viselte idős, 70 felé közeledő apja nevelési hiperaktivitását, amely jórészt a Döblingből írott, részletes viselkedési, életvezetési tanácsokat tartalmazó levelekben öltött testet.