Széchenyi iskoláztatását a napóleoni háborúk szakították félbe: 1809 tavaszán, 17 évesen két bátyjával együtt bevonult a hadra kelt nemesi felkeléshez. Grófi rangjának köszönhetően azonnal tiszti rangot kapott, majd miután az irreguláris sereg néhány hónap múltán feloszlott, ő a birodalom hadseregében vállalt szolgálatot. Az újabb háborúkban több csatában kitüntette magát vitézségével, és végül a huszárkapitányi rangig vitte.
1815-ben véget értek a háborúk, s Széchenyi a gazdag és előkelő fiatal tisztek társasági életét élte, de gyakran szabadságoltatta is magát, és Nyugat-Európában, illetve a Közel-Keleten utazgatott. Életmódja igazi világpolgárrá formálta, aki a magyar nyelvet jószerivel el is felejtette. A gondtalan, minden komoly célt és felelősséget kerülő életmód azonban mind kevésbé elégítette ki, s amikor katonai karrierje elakadt, és házassági kísérletei is kudarcba fulladtak, ő egyre tudatosabban keresett valami értékes életcélt.
Értékrendjét olvasmányai – amelybe a felvilágosodás és a romantika irodalmi remekművei éppúgy beletartoztak, mint korának tudományos és politikai munkái –, valamint személyes tapasztalatai formálták. Külföldi utazásai felkeltették érdeklődését hazája iránt, azok hatására tudatosult benne Magyarország elmaradottsága, s kezdte el foglalkoztatni a kiútkeresés gondolata. Miután megtalálta életcélját a közéleti szereplésben, 1826-ban kilépett a hadseregből.
