Szőgyény–Marich László

Tisztelt Barátom,[a]

Törökkel, Oláhval többet bajlódván mint  dunai szirtekkel, itt ülök, minden vágyaim mellett veszteglő rab. Unalmimra azonban nem egy szebb jövendőnek biztos de távolibb reménye derítget csak fényt, hanem Oct. 8ki barátságos soraid[b] jelenleg is kellemtelibb érzésekre melegiték keblemet. ’S ugyan is Barátom, akár mi szomorító ’s másokért pirulni kényszerítő selejtességet képez is leveled előmbe, éppen leveledet nézem nem csak honi színpadunk, de nemzeti felemelkedésünk legbátorítóbb zálogául. Mert hol a’ hazának olly fiai csak léteztek volna is, kik mint Te önmegtagadásig dolgozol a’ közjón, ott már csak illy erényért se hagyná a’ nemzetek Istene gyámol nélkül a’ hont. ’S hát ott, hol még élnek az anyaföldnek illy zarándok szerénységü, de minden jót gyüjtött reményei, sőt inkább ezentul fognak csak fényesb ’s hatalmasb körben járulni a’ köz virágzáshoz, mint Te, ott nem egy aránylag ocsmány háza a’ két szinészeti bálványnak fog felemelkedni, de minden felvirulni ’s feldicsőülni, mi lelkes emberek közt szép, édes, ’s szívmelegítő  csak létezhet.

Ha irígyeim – mert Te ugy nevezed, ’s igy én sem akarom őket ellenségimnek venni – többet bíznak a’ feltett czél elérésére nézve bennem mint magukban, azt, önérzéssel mondom, valóban jól teszik; mert ők vagy soha czélhoz nem érkeztek vala, vagy elért czélukat a’ lelki és testi pornak és sárnak közepette Hunnia valóban soha saját czéljául el nem ismerheté; midőn én – noha az igazságot bebizonyítandó száz tanuk hallatára csak a’ pesti zászlók alá szegődtem köz munkálóul olly gyámolokkal mint Te, és bízom a’ nagy lelkü Kanczellárban, undok por és émelygető sár közé honunk csinosodását állítni soha soha nem fogom , ’s így inkább semmi czélt sem érni el vagy dicsőt!

Itt maradásom bizonytalan; és meglehet, az őszt és a’ tél nagy részét itt, ’s ha a’ sors kedvez, tán a’ vaskapu közepette töltendem, mellybe már mélyen vágtam a’ hazai baltát; ki tudom e onnand megint húzni, ’s irígyeim (!) – szeretném tudni mimért? — nem fognak e végkép a’ baltával együtt elsülyesztni, tudja Isten. ’S azért bízzuk a’ színház dolgát addig is mig a sors ismét egybe hoz, az időre ’s a’ velünk örök frigyű nemzetiség geniusára!

Inhideglelésed[c] után reméllem jól vagy; nem is volt bajod oka, higyed el, az igen is kevés, de inkább a’ felette sok vér[1] és erő, melly lelkileg szólva, noha kopni benned soha nem fog, idővel szebb vágyaidnak beteljesülte után még is abba az őszesti egybehangzásban helyezendi magát, melly a’ meglettebb kornak öröme.

Tartson Isten, Te pedig viszont a’ Magyarok Istenét tartsad kebledben! Rokonkeblü barátod Széchenyi István

Suppaneki[d] vesztegház October 25, 1834.[2]

[1] Utólag beszúrva.

[2] A levél saját kezű fogalmazványa: MTA KIK Kt K 201/100. 33–35.

[a] Szőgyény–Marich László (1806–1893) Pest vármegye jegyzője (1826–1829), majd főjegyzője (1829–1832). A Magyar Udvari Kancellária titkára (1832–1846), alkancellár (1846–1848), a Királyi Táblán ítélőmester (1837–1841). A Központi Könyvbírálati Hivatal elnöke (1841–1847). 1855-ben lett a Magyar Tudományos Akadémia igazgatótanácsának tagja. 1860–1861 újra alkancellár, majd 1865-ben Fejér vármegye főispánja.

[b] Szőgyény–Marich László Széchenyi Istvánnak, Bécs, 1834. október 8. MNL OL P 626–1.–1834.

[c] Az idegeket bántalmazó láz.

[d] Jupalnic (Schupanek, Zsupanek) község Orsova közelében a Román-bánsági határőrezred területén, ami vesztegzár-helyként funkcionált.

Ajánlott hivatkozás:

Széchenyi István Szőgyény-Marich Lászlónak, Zsupanek, 1834. október 25. S. a. r. és jegyz.: Czinege Szilvia. Közli: Széchenyi István levelezése. Digitális kiadás. Szerk. Czinege Szilvia–Fónagy Zoltán. https://szechenyilevelezes.abtk.hu/ További hivatkozásnál rövidítve: SzIL–Digit.